Pipamentés képekben – Chacom Noblesse 409

Kb. 6-8 pipát szoktam egy szakaszban rendbe szedni, és a mostani csomagba egy kihívást jelentő darab is belekerült: egy bent apple formájú pipa, ami miután a doboz közepéről előkerült, kellő lehetőséget adott jelenlegi tudásom tesztelésére. A pipát előző gazdája nagyon kedvelhette – tippre naponta többször is használta. Láttam már vastag cake-et, de ez azért rekord szintű volt. Kb. 0,5 gramm dohány fért bele, és érdekes módon még szelelt a szár. A szopóka iszonyatosan meg volt rágva, a márkára jellemző CC fém logó is hiányzott, a fej kívülről is gyötört volt.

No sebaj, kezdjünk hozzá.

Mindig a fejjel kezdek, mert ha annak tisztítása során végzetes repedést találok, abban a pillanatban mehet is a „majd egyszer" dobozba. Elkezdtem a cake óvatos feltörését az erre a célra kialakított eszközzel. Óvatosan haladva minden szénréteg lekerült, némi csiszolással még finomítottam, és legnagyobb meglepetésemre sem beégés, sem repedés nem volt a kazánban, a tenon füstjárata is rendben volt. Ekkora cake-et tilos hagyni, mert megrepesztheti a pipát – most szerencsére ez nem következett be.

Miután a kazán kitisztult, megkapta a szokásos fertőtlenítést.

Itt fontos megjegyezni, hogy mindig használjatok védőmaszkot, mert a szénpor és később a csiszolás során keletkező por is igen kellemetlen tud lenni, illetve akinek már nem annyira acélos a szeme, használat optikai segítséget 😊(ami rádásul az eseleg felpattanó szemcséktől is véd).

Ezt követően nekiláttam a pipa külső részének. A pipa tövénél volt több fekete lerakódás, és a dupla gyűrűből is igyekeztem eltávolítani a koszt.

Mint az várható volt, több apró ütésnyom látszódott, illetve a dupla vésett gyűrű szemből nézve a jobb oldali részénél ütögetési nyomok voltak (legalább nem az alja). Nem kell komoly nyomozónak lenni ahhoz, hogy tudjuk: a pipás jobb kezes volt, és nem parafás hamutálat használt, hanem valami szilárdabb dologhoz kocogtatta. A peremen is volt némi égésnyom.

Mivel én nem vagyok restaurátor, nem szoktam visszacsiszolni és újra pácolni/lakkozni/waxolni, amivel gyári – vagy sokszor szebb – állapotot lehet elérni. Az eddig mentett pipák jellemzően középkategóriás vagy tömeggyártott darabok voltak, ahol az ilyen típusú kezelés nem indokolt, sőt vintage jellegüket szerintem visszacsiszolás nélkül jobban megtartják.

Most is így jártam el, és a szokásos micromesh csiszolás mellett döntöttem. Ez egy aprólékos, türelemjáték jellegű művelet, aminek egy részét gyémántpasztás polírozó tárcsával is lehet végezni, de nekem valahogy ez a fokozatos csiszolás mindig jobb minőséget hozott.

A felcsiszolás után jött egy kis pipaápoló ami a mikro karcolásokat segít eltűntetni, és picit ápolja is a fát. Rövid száradás után egy sűrűbb rongy koronggal ezt szépen bedolgoztam. A mély karcolásokat ugyan ez nem tűnteti el, de már látványosabban tiszta, és sima volt a felülete.

Amikor megvoltam, jöhetett a polírozókorong egy kis carnauba viasszal. Ha kellően óvatosan, több rétegben sikerül felvinni, szép csillogást és némi védőréteget is ad a pipának – szóval mindenképpen javasolt.

A kisebb külsérelmi nyomok ellenére szerintem vállalható lett.

A második tétel a szopóka, amelyben egy fém becsavarható alumínium szűrő található. Az alumínium hűtő izgalmas szerkezet: középen lyukas, és oldalt is van egy-egy nyílás a megfelelő hűtés érdekében. A szárat már korábban előkezeltem Corega Tabs oldatban és egy ultrahangos tisztítóban (nem mindenki szereti a Coregát, mert ha túl sokáig ázik benne, az ebonit még jobban oxidálódhat – szóval óvatosan). Némi fogkefés sikálás és 2000-es csiszolópapír után az alumínium hűtő már készen is volt.

Az izgalmasabb feladat a szopóka volt, a brutális harapásnyomokkal.

Első körben a Corega-fürdő után megmaradt oxidációt kellett eltávolítani, majd fókuszálni a harapásnyomra. Az ilyen mélyedéseket néha vissza lehet hozni sima melegítéssel és egy merev fémmel való visszatolással. Neki is kezdtem, de már az első mozdulatnál láttam, hogy ez most nem jön össze – egy apró repedés is megjelent a visszatolásnál.

Semmi gond, jöhet a második módszer: a kitöltés.

Ez nagyjából úgy néz ki, hogy a felületet picit fel kell csiszolni, majd mélységtől függően 1-3 körben kitölteni a mélyedést. A jelenlegi módszerem: ebonit- és szénpor keverékét cianoakriláttal (pillanatragasztóval) vegyítve töltöm fel a lyukat. Ez picit macerás művelet, mert a ragasztó könnyen szétfolyik, reagál a szénporral, a kötéskor keletkező gőz veszélyes, és gyorsan is köt – szóval érdemes gyakorolni. Kis ragasztó, ebonit-szénpor keverék, ragasztó újra, majd megint a keverék. Pár másodperc alatt megköt, és reszelhető, csiszolható. Néha ezt meg kell ismételni 1-2 alkalommal.

Próbáltam amennyire lehetett szépen megoldani, de sajnos csak sima pillanatragasztóm volt, aminek az a hátránya, hogy hiába „színezem" szén- és ebonit porral, csiszoláskor a felső réteg átlátszó lesz és megtöri a fényt – tehát látszik a javítás. Létezik színezett ragasztó, csak én még nem szereztem be, de sok minden mással együtt ez is a bevásárlólistán szerepel.

Első körben az alsó részen lévő mélyebb lyuk csiszolás után egy csúnya mélyedés vigyorgott vissza rám, amit végül korrigáltam (visszaszedtem és újra pótoltam).

Miután megvolt a visszareszelés és a csiszolás – először száraz, majd nedves csiszolóval –, jött egy kis pasztás polírozás.

A felső rész egész vállalható lett.

Nekiláttam kitisztítani a szárat, amit a szokásos ultrahangos kezelés alapján 1-2 tisztítószárral meg szoktam oldani. Most ez nem jött össze – nagyon sok szárat kellett elhasználnom, mert belülről is iszonyat mocskos volt, és egy kis dohánydugó is akadályozta a tisztítószár áthúzását. Végül sikerült legyőzni. Utolsó körként még egy magasfényű rongykorong polírozás következett – azzal már egész szép.

Szerencsére már több Chacom pipa járt nálam, és az egyiknek annyira el volt pusztítva a feje és a szára is, hogy félretettem. A kis CC logót könnyedén ki tudtam operálni belőle, és ebbe a pipába áthelyezni. A hűtő is könnyen a helyére ment – mondhatni készen is vagyunk.

Nyilván nem lett patika küllemű, de ha a mentés volt a küldetés, akkor sikerrel jártam. A kitöltés minőségével még nem vagyok teljesen elégedett – bár ha a gazdája szopókavédő gumival használja, a fénytörésnek valójában nincs jelentősége (én még mindig nem barátkoztam meg ezzel a megoldással).

A teljes folyamatra kb. nettó 3-4 óra ment el, de egy használható pipát sikerült visszahozni, ami gondos kézben még vagy 100 évig jól fog dolgozni.

Még agyalok rajta, hogy az örökbefogadható pipák közé feltegyem-e – ha sikerül beszerezni a fekete gumi tartalmú CA ragasztót, lehet, hogy futok vele még egy kört. Igaz, Chacom és ilyen formájú pipám is van, de az sem kizárt, hogy megtartós darab lesz belőle.

Update – megjött a fekete ragasztó, ezért visszacsiszoltam a hagyományos CA-val javított, engem zavaró részt, több rétegből. Erről a ragasztóról annyit érdemes tudni, hogy lassabban szárad, ezért picit több türelmet is igényel, de tényleg fekete…

Mivel sokáig szárad külön mente az alsó és felső rész fedés, szárítás és elő csiszolás, és majd a végén az egybe polír.

Az alső rész a félig még száradó, előcsiszolt majd polírozott állapotban.

A felső részről kevesebb foto készült, de itt is látszik némi változás a ragasztó száradás és csiszolás, majd polír után.

Ez még persze mindig nem azonos egy frissen készített szipókával, de ez nekem már jobban vállalható lett.

És a végeredmény így már egész pofás – igen közben szereztem foto box-ot és egy normális fényképezőgép is előkerült.

A pipa sorsán sokáig gondolkodtam, mert ez egy sokat megélt, de minőségi francia pipa, ráadásul az egyik legkedveltebb Rhodesian forma. Viszont azt mérlegelve, hogy a jelenleg pipa állományom kb 80% nincs igazán használva (kb 1-2 tömet volt ezekben), még egy pipát nálam porosodni hagyni vétek lenne. Szép emlékek, de a pipa sorsa a használat.

Remélem gondos gazához fog kerülni.